A főiskola végéhez közeledve a tankörünk, a velünk azonos szakot képviselő másik tankörrel együtt elhatározta, hogy ideje lenne egy közös kirándulást megejteni. A gondolatot előbb szervezés, majd tett követte. Mondjuk ez utóbbinak nem biztos, hogy mindenki olyan nagyon örült, aki kapcsolatba került velünk kis utazásunk során.
Mivel nem lehetett csak úgy elmenni kirándulni, ezért valamilyen szakmánkhoz illeszkedő, vagy legalábbis mérnöki mivoltunknak megfelelő üzem meglátogatása szükséges elem volt utunk során. Emellett mindenképpen kellett (volna) tanári kíséret is csapatunk mellé. A választásunk egy, hazánkban idegenlégiósnak számító tanárra esett.
Róla tudni kell, hogy Közép-Afrikából származik, de a feleségével Magyarországon él és neveli két gyermekét. Legalábbis akkor még kettő volt. Ezeken túl franciául, angolul és oroszul jól beszél, sajna a magyar tudása kevésbé acélos. Viszont nagyon jó fej és jól el lehet piálgatni vele, és mindig biciklivel, meg Miki egeres hátizsákkal járt. Vállalta is a felkérést, de mint később kiderült nem távollétünk teljes időtartamára.
A kirándulást háromnaposra terveztük. Első állomásként Paks, majd Villány és Pécs volt megjelölve, úgy, hogy Beremenden alszunk valami munkásszálláson. Mivel tudtuk, hogy leginkább piálunk ezért a szállás nem igazán foglalkoztatott minket, a többi program meg vállalhatónak tűnt számunkra. A dolog kulcsa, hogy számunkra.
Indulásunk reggelén lelkes és csomagokkal felszerelt kis csapatunk, mintegy 27 fő, ebből egy nő, gyülekezett a busz körül. A sofőrünk egy húszas évei végén járó srác volt, aki sejthette mi vár rá és kellően féltette is az 50 személyes Volvo buszt a társaságtól. Főleg miután meglátta, hogy nem túl sok csomagunkat elhelyezve a csomagtartóban, a „semmiből” előkerülő piákat velünk utazás céljából a busz belsejébe pakoljuk. Azt, gondolom, mondani sem kell, hogy több italt csomagoltunk, mint ruhát, meg kaját. Ami addig nem volt látható, néhány állat is társult hozzánk.
Ekkor derült ki, hogy „Nagy Fekete Főpapunk”, vagyis kísérőtanárunk nem tud velünk jönni, majd Pakson találkozunk vele, ahová nagyobbik csemetéje is jön, mert begyulladt az egyik foga és megy fogorvoshoz, emiatt semmiképpen sem tudja velünk tölteni a tervezett 3 napot. Viszont igazolja, hogy végig ott volt.
Már indulás előtt felkészítettük magunkat a várható megpróbáltatásokra és gyorsan magunkhoz vettünk némi felest és sört „Be a szervezetbe!” felkiáltással. A buszon igen hamar nagyon jó hangulat lett, főleg miután a sofőr srác feljebb tekerte a hangerőt és padlóig nyomta a gázt. Sajna az elektronika letiltott 100-nál, de azért élveztük a száguldást. Fogyott a piánk is rendesen, amikor is elértük azt a pontot, ahol már szerettük volna megosztani a környezetünkkel is, hogy milyen jó a kedvünk. Ezt énekléssel, a pici ablakokon kikiabálással oldottuk meg. A hátul ülők tovább mentek és – bár nyár eleje volt, szóval meleg – igyekeztek minél jobban belehelni a hátsó ablakot és szívecskéket rajzolni a mögöttünk jövő autósok kisebb-nagyobb örömére, esetleg bánatára.
Egyszer csak felcsendült a rádióból a jól ismert dal a Diszkópatkányok című filmből, amire két srác, akik mellesleg megrögzött rockerek voltak, elkezdte a filmbeli bólogatást napszemüvegben és szalmakalapban. Olyan jól sikerült utánozni az eredeti mozgást, hogy ezt rögtön meg is mutatták, az ablakon keresztül, a mellettünk és mögöttünk utazóknak. Mi ekkor már a térdcsapkodós röhögés állapotában voltunk.
Ez gyorsan örömujjongásba ment át, amikor megláttuk a főút melletti földúton száguldó rövidnacis, ujjatlanpólós, komolybukósisakos motorost a Simsonján, amivel még az út porát is felverte. Reagáltunk is rá az ablakon hosszasan kikiabálva a „Ízirájder, öcsém” rigmust. Valószínűleg nem hallotta, viszont mi nagyon jól szórakoztunk.
Ezek után kicsit lenyugodtak a kedélyek, bár elnézve erősen fogyó szeszkészletünket némi aggódást lehetett felfedezni az arcokon, hogy vajon kitart-e estig, de aztán úgy voltunk vele, hogy mindegy, legfeljebb hamarabb vásárolunk, mint terveztük. Különben is este már valamelyik villányi pincében termeljük be a finom borokat.
Ezen gondolattól, valamint az út szélén álldogáló és integető nők látványától – meg persze a piától – megrészegült társunk először csak kiabálva, majd egy A4-es lapra kiírva adta tudtára a hölgyeknek, hogy ő bizony menthetetlenül szerelmes beléjük. A papíron a „Szerelmes vagyok beléd, baby” felirat volt olvasható. Nagyon jót röhögtünk a produkcióján, főleg amikor a sofőr látva a helyzetet, szólt neki, hogy menjen előre, ott jobban látják majd a lányok a feliratot, ő meg hanyatt-homlok rohant keresztül a buszon a leghátsó ülésektől. Mindezt átszellemült arccal.
Még Paks előtt egy előre be nem tervezett megállót intéztünk, ahol is egy kisebb állatkertet nyitottunk, bár nem volt változatos a kínálat, mert csak róka, meg boa volt, viszont ezek nagy számban. Ez a kis kitérő szükséges volt, mivel lehetőleg minél emberibb külsővel szerettünk volna bejutni a magyar ipar eme szentélyébe.
Meg is érkeztünk az első állomásra annak rendje és módja szerint, ahol a buszról leszállva megcsapott minket az irdatlan kánikula, és erősen egymásba kapaszkodva próbáltuk ezt a sokkot valahogy feldolgozni. Mindezt az erőmű előtti buszparkolóban, ahol a munkásokat szállító buszok is megálltak. Természetesen sikerült műszakváltásra időzíteni megérkezésünket és hatásos belépőnket.
Eljutottunk a főbejáratig, ahol várt már a kísérőnk, aki közölte, hogy most csak a külső részt nézhetjük meg. Ekkoriban volt gond a 2-es blokkal és ezért nem engedtek minket a reaktorokhoz. Utólag belegondolva jobb ez így mindenkinek. A fiatalember, aki kalauzunk volt ekkor még nem tudta mi vár rá. Bár valószínűleg megsejtett valamit, amikor kapott mindenki repiajándékot. Ebben volt egy kis kapszula, ami állítólag némi hasadóanyagot tartalmazott, egy műanyag jojót és egy kis, kb. 5 centi magas, öntapadós talpú, nyusziszerű figurát paksi overállban és sapkában. Már épp indultunk volna a körsétára, amikor az egyik srác kezében fogva nézegetni kezdte, majd elkiáltotta magát: Paksi Hapsi! Emiatt az indulás kicsit – nagyjából tízpercnyit – csúszott, mert épp vinnyogva röhögtünk ezen.
Pedig a kalandok ekkor kezdődtek csak igazán.
